Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bikicsunáj turnézik - kizsákmányolás vagy poén?

Szarka László - ismertebb nevén Bikicsunáj - ököritófülpösi biztonsági őr még alig tíz napja debütált a Megasztár előselejtezőjében, mégis nagyobb ismertségre tett szert, mint eddig a tehetségkutató kapcsán bárki. Bikicsunáj-kegytárgyak özönlötték el az országot, az Alphaville: Big in Japan videója alatt „bikicsunájjal” köszöntik egymást a magyarok a YouTube-on, Szarka László pedig sikeres koncerteket ad az ország különböző pontjain. Gonosz kizsákmányolás, médiaszenny, ártatlan vicc vagy ettől azért komplexebb a helyzet?

A 15 perc hírnév mindig is járt mindenkinek

Olvastam egyszer egy zseniális humoreszket Efrajim Kishon tollából, ami abszurd realizmussal festi meg a televízió mindent elsöprő hatalmát. A történet szereplője - ő maga - hiába vett részt komoly tudományos munkában, írt számos sikeres könyvet és tartott több jelentős előadást egyetemeken, az igazi áttörést egy tíz másodperces hangharapás hozta meg számára a tévében, amikor is egyszerű utcai járókelőként mikrofonvégre kapta őt egy riporter, hogy mégis „mi a véleménye a jelenlegi helyzetről”. A lírai prózai én a történet szerint annyit mondott: „Oda se neki„, ám ezt főműsoridőben, az egycsatornás hatvanas évek derekán tette, így aztán őrületes rajongáshullámot indított el „hetyke, optimista, példaértékű válaszával”. Ettől a pillanattól fogva még az ország legtávolabbi, elszigetelt sarkában is felismerték az emberek, különleges, illusztris társaságokba hívta meg őt a politikai elit, autogramot kértek tőle a gyerekek az utcán, kezet csókoltak neki a boltokban az alkalmazottak, futni hagyta őt gyorshajtás esetén a rendőr… és így tovább, és így tovább. Legalább negyven év eltelt a humoreszk születése óta, az abszurd történet azonban még mindig remekül illusztrálja a mindenkori helyzetet: mindegy, mit csinálsz egy életen át, ismert és elismert akkor lehetsz a legkönnyebben, ha szerepelsz a tévében főműsoridőben. Pont.

 

 

Szóval, semmi új nincs a nap alatt, így aztán eszem ágában sem volt Bikicsunájról írni. Eleve az a nagy helyzet, hogy az online-ban az az ideális, ha vagy elsőnek írsz a dologról, vagy valami újat teszel hozzá a történethez vagy legalább jó címet tudsz adni a sztorinak, márpedig én az ég adta világon semmi eredetit nem tudok mondani a 40 éves ököritófülpösi biztonsági őrről, aki a Megasztár előselejtezőjében jól lejáratta magát röhejes halandzsájával. Már csak azért sem, mert szombaton este szinte soha nem a tévé előtt fekszem - ha fekszem, akkor sem a tévé előtt - így aztán Bikicsunáj legendás premiere csak néhány nap késéssel jutott el hozzám. Akkor azonban már nem lehetett elkerülni, mert a vízcsapból is Szarka László és a Bikicsunáj folyt. Nem fér kétség hozzá, a céges bulik hajnali négykor tökrészegen karaokézó közönsége - Kubic Tibor Jimmy után - újabb trash média sztárt termelt ki magából, bármit is jelentsen ez. És ennyiben is maradtunk.

Jobban belegondolva persze az, hogy Bikicsunáj országos ismertségre tett szert, tökéletesen érthető. Nincs olyan ember a földön, akinek nem akad a repertoárjában olyan arcpirító történet, amire még évek múltán is szégyenkezve emlékezik. A blama jellege, mélysége és magassága persze változó, de valószínűleg mindenki a saját égéseit tartja a legszánalmasabbnak – egészen addig, amíg nem villan be néhány távoli, meghatározhatatlan és elérhetetlen alak az éterből, akikre a szembesítés fenyegető réme nélkül kivetíthetjük szégyenünket és frusztrációnkat. Az ilyen pajzsokat pedig úgy hívják: Kiszel Tünde, Fehér Anettka, Benkő Dániel, Gáspár Győzike, Fekete Pákó… vagy például - most éppen, még pár hétig - Bikicsunáj, aki szerencsére egyelőre még inkább mosolyt, mint ökölrázást vált ki az emberekből. A főműsoridőben pörgő celebek ugyanis megnyilvánulásaikkal akarva-akaratlan keretet teremtenek a parttalan fröcsögésnek, és teret adnak a mindennapi igazságtalanságok következtében kialakult belső feszültségek levezetésének. Azzal, hogy kamera elé áll egy ember, mintha csak láthatatlan, képzeletbeli szerződést írna alá a közönséggel: építem magam, erősítem a brandemet a magam módján, cserébe pedig ti is szórakozhattok rajtam. Az, hogy ez a szerződés ilyen kegyetlen és fájdalmas is tud lenni, azt azonban valószínűleg egyik alkalmi celebünk sem gondolta volna a kezdetek kezdetén.

Feledésbe is merült tehát a Bikicsunáj-sztori, míg a minap döbbenten észre nem vettem, hogy egyik kedvenc bizsuboltom kirakatában Bikicsunájos kegytárgyak várják a látogatókat. Bögre, póló, toll, törülköző… mindez Bikicsunáj felirattal és Szarka László arcmásával. Mit szépítsük, kissé megrázott a látvány. Igen, Bikicsunáj már turnézik, koncertezek… haknizik, vagy ahogy nevezzük: az erős merchandise-vonalnak köszönhetően ugyanis erről is megbizonyosodhattunk a neten. Vajon ez a szelíd arcú jóember tudja, miért mennek el a bulijaira? Uhrin Benedek tudta? Vajon érdekli őt ez? Vajon számít ez egyáltalán?

 

Bikicsunáj első nagy koncertje a Symbolban, Budapesten

 

Bizonyos szempontból irigylem ezt az embert. Magabiztos, hisz a képességeiben, azt csinálja, amit szeret: Alphaville-számokat halandzsázik. Nem feszeng, nem él gátlásokkal, nem retteg a saját tehetsége határai közelébe merészkedni, egyszerűen csak úgy lebeg a Mátrixon belüli tökéletes burokban. Míg mi számos dolgot - szerelemben, hivatásban - ki sem merünk próbálni a visszautasítástól való félelmünkben, ő elment a Megasztárba, megmutatta magát, megtörtént vele a legrosszabb, ami megtörténhet - visszautasították és kiröhögték - és mégis, folytatja. A behaviorista terápia azt mondja, hagyd, hogy megtörténjen veled, amitől a legjobban félsz, és utána felszabadultabb leszel, hiszen már nem lesz mit veszíteni. Szarka László nyilván elégedett lesz akkor is, ha véget ér a 15 perc hírnév, és újra csak az ököritófülpösi céges karaoke-bulikon és otthon a zuhanyzóban bizonyíthat… Bátor ember. Boldog… boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa…

Ami pedig a médiahisztériát illeti… Mondom, értjük a jelenséget, nem az a baj, hogy Szarka László nemzeti hős lett a Bikicsunájjal… inkább az a kicsit ijesztő, hogy színvonalas, eredeti produkcióval már nem igazán juthat zenész húsz főnél nagyobb közönség elé… erről pedig nem feltétlenül „a média tehet”.